milyen hihetetlen is, ez a poszt csak azért készült, hogy a fejlesztés alatt álló weboldal ne mutasson olyan sután. Következzenek rövid idézetek inenn onnan. Lektorálatlanul, szóval peace. Ja, és természetesen a képenek semmi köze nincs a sztorikhoz. Csak tetszettek, és volt még a havi letöltési keretből.

Príma Matéria Protokoll – Koncertláz 

A sportaréna termében pokolian jó volt a hangulat. Az év koncertjeként be-harangozott eseményre a világ minden tájáról érkeztek rajongók. Mindany-nyian narancssárga kendőket kötöttek, a hollandokat ért tragikus veszteséggel vállalt szolidaritás jeleként. A fekete ruhák tengerén így sűrűn elren-dezett narancssárga virágok hullámoztak.
Alvián az irányítószobából figyelte a közönséget, az ő feladata volt kiszűrni a potyázókat. A begyűjtők többsége tiszteletben tartotta a szabályokat és megvette gyűjtőjegyét a megfelelő helyen. Potyázó azonban mindig akadt. Többségük tudta, mit csinál és megpróbálta álcázni a begyűjtést, de néha akadt zöldfülű, akinek fogalma sem volt arról, hogy egy ekkora fókuszú eseményen a begyűjtés nincs ingyen. Ahány ilyen lógós volt, annyiféleképpen próbáltak meg trükközni a koncert alatt vagy a végén.
Alvián nem szerette ezt a munkát. Már azt sem értette, hogy miért nem be-lépéskor kell kiválogatnia a potyázókat, de azt meg végképp nem, hogy mi-ért csak egyet-kettőt gyűjtenek össze belőlük a kijáratnál. A módszer egy-szerű volt. A potyázók azt hitték, hogy viselkedés alapján szűrik ki őket, ezért büszkék voltak és boldogok minden sikeresen átlógott koncert után. Alvián azonban érzékelte őket, mindegy volt neki, hogy élőben vagy a kamerán keresztül látja őket. Az azonosított célpontokat megadta a főnöknek, azután már nem volt dolga velük.
Két-három potyázónál több nem dolgozott egy csoportban, hiedelmeik sze-rint az növeli a lebukás veszélyét. Most azonban tizenketten voltak egy csoportban. Ültek a lelátó egy magaslati részén és még csak nem is próbálták meg titkolni tevékenységüket. Lehunyt szemmel ütemesen ringatóztak és fogták egymás kezét. Alvián leadta a jelentést, és várta mi történik.
Néhány rendkívüli esetben felbukkant a főnök és ordítozott mindenfelé, ha-sonlóra számított most is. Főnök meg is érkezett, de nem látszott indulatosnak, inkább ijedtnek. Életében először odaállt a figyelőmonitorok elé és meg-nézte magának a potyázó csoportot.
– Ebből baj lesz. Nagy baj lesz. – motyogta, és a zsebéhez nyúlt.

Hatezer mililiter – Ötezerhétszáz

Fél perccel ezelőtt ugyanolyan pozícióban térdeltem még, mint kora reggel. A szívem akkor is úgy zakatolt, mint hétéves koromban, amikor a nagybá-tyám viccesnek találta, hogy kilógasson a második emeleti erkélyről.
Tarkóra rakott kezeim alatt éreztem a háborgó lüktetést, vértengerem hullámverését.
Szóval térdeltem újra. A két hasonló testhelyzet között eltelt tizenhat óra, de egyéb tekintetben igencsak eltérő élmény volt. A reggeli edzés során senki sem kényszerített a földre, és nem nyomott egy tetves fegyvert sem a koponyámhoz.
Más körülmények között örültem volna, hogy ostoba módon mögém sétált. A sokkoló hatása azonban – amivel kiütött –, addigra nem múlt el.
Amikor feltápászkodtam, olyan mozgásom volt, mint dédanyámnak nyolc-vanévesen a kertben.
Te vártál volna megfelelőbb pillanatra?
Megpördültem, hogy lefegyverezzem, ő pedig azonnal tüzelt.
Most itt fekszem stabil oldalfekvésszerú pozícióban, ahogyan földet értem miután hátba lőtt. Volt néhány másodperc áramszünet, a szervezetem így reagálta le a sokkot, amit a lőszer becsapódása okozott. Tudod, vagy sem, ilyenkor olyan löketet kap a vérnyomásod, amitől az agyad lecsap néhány biztosítékot.
Tisztul a látásom, de még mindig olyan, mintha mínusz hatos négyszemű lennék. Bezzeg a szagokat jól érzem. Olaj és rozsdás vas párolgását. A vasúti sín árasztja, amin fekszem. Mellete erősödik egy összetéveszthetetlen édeskés illat, amit a mindenfelé terjeszkedő vértócsám áraszt. Mindezek mellett csipetnyi fűszeres parfümillat az arcomról és lehelletem rothasztó bűze.
A légzésem ahhoz képest elég tiszta, hogy a tüdőm valószínűleg lyukas. Nem kell köhögnöm, nem köpök vért. Próbálok mozdulni, a testem ellenáll. A nyakam merev, attól lefelé nem létezem. Fájdalmat sem érzek.
Rohadtul vicsorgok erőlködés közben. Jó jel, legalább a pofám működik. A fejem végül kissé megmozdul, abba az irányba fordítom, amerről a távozó lépteket hallom. Este van, külvárosi csend és mozdulatlan, fülledt meleg ült meg körülöttünk. Csak a cipősarkak kopognak.
Női vagy férficipő? Most komolyan, te felismernéd?
Próbálom szabályozni a légzésem. A kiképzésen ezt tanítják. No nem mintha annyira élni akarnék. Elbaszott egy világ ez. Nem tudom a tiéd milyen, de az enyém az. Én basztam el.

Modern istenek – rutinmunka

– Mondj már valamit végre a hétszentségit!
Dénes előrelépett és megragadta barátját, izmos karjai könnyedén emelték fel a vékony fiút.
– Hallod? – kiabált, miközben újra és újra megrázta. – Ilyennek még sohasem láttam.
Enikő, aki a kanapén macskákat megszégyenítő kényelemben elterülve figyelte társait, megdörzsölte rövidre nyírt, természetellenes szőkére színezett haját és gúnyosan válaszolt:
– Simán sokkot kapott. Láttam már ennél sokkal durvábbat is.
– Nem, te nem ismered őt – morogta vissza Dénes és elindult a kanapé felé. Barátjának testét egy kezében tartva félresöpörte a lányt, hogy elfektesse a fiút.
Enikő, aki a kéretlen lendülettől talpra állt, méregbe gurult:
– Totál amatőrök vagytok! Két szerencsétlen balfasz!
Dénes nem foglalkozott a lánnyal, csak a barátjára koncentrált. Elővette a bicskáját, hogy felvágja a fiú pólóját, majd oldaltáskájából egy automata újraélesztő gépet vett elő.
– Arra semmi szükség – mondta Enikő ridegen.
Dénesnek fel sem kellett néznie, hogy tudja, a lány rájuk szegezi indukciós fegyverét.
– Adni kell neki egy esélyt, különben a megbízó biztosan nem kapja meg amiért fizetett – válaszolta Dénes, miközben felerősítette a készüléket barátja mellkasára. Megsimogatta a fiú barna göndör haját és a lányra nézett.
– Rendben – húzta el a száját a lány, de a pisztolyt továbbra is rájuk fogta. – Ha akár csak egy pillanatra is felvillan a gráfkapcsolatjelző, azonnal lelövöm.
Dénes szomorúan bólintott és bekapcsolta az újraélesztést.
A fiú mellkasára csatolt öv ütemes mozgásával felvette gyenge légzésének tempóját, majd apró tűt növesztve behatolt a testébe. Amikor elérte a szívét rezurák sokaságát juttatta a véráramba. A nanorobotok tették a dolgukat: egyetlen perc alatt helyreállt a légzése és a keringési rendszere.
– Drága cucc ez csóróknak – vetette oda Enikő.
– Nem ismersz minket – válaszolta Dénes.
– Ja. Tényleg nem. Jobb ez így. Nem barátkozom anonimokkal.
– Ha ismernéd őket nehezebb lenne meghúzni a ravaszt?
A lány eltette a fegyverét és leült a mesterséges altatásban pihenő fiú melletti szűk helyre a kanapén. Megmarkolta a combjai mellett felgyűrődött királykék szőrmetakarót és hintáztatta magát.
– Nem kell meghúznom a ravaszt. Beépített fegyverkapcsolatom van.
Dénes fáradt sóhajjal lehuppant a kanapé melletti szőnyegre. Kinyújtózott, majd elővette pipáját. Szájába vette, bekapcsolta és hosszú szívásokkal élvezte a füst bódulatát.
– Biztos voltam benne. Az Asakák többségének ez az első beültetése.
– Te sem ismersz minket. Ha ismernél, nem beszélnél zöldséget.
Dénes felnézett a lányra, aki állta a tekintetét, majd megszólalt:
– Miért, mi az első?
– A „doku”. Mi más lenne? – legyintett Enikő – Nem csak azért vagyunk, hogy meghozzuk a nehéz döntéseket helyettetek. Tízből kilencszer csak végig kell néznünk a szerencsétlenkedéseket és igyekszünk életben maradni. A doku meg rögzít mindent.
– Nehéz döntés? Így hívjátok azt, ha meg kell ölni valakit?
– Nem. Csak tapintatos akartam lenni. Amatőrritkításnak hívjuk.
Enikő kacagott, Dénes inkább hanyatt dőlt és tovább pipázott.
– Szellemes.
– Statisztika. Azokat a melókat vállaljátok el, amit senki más. Előbb-utóbb minden anonim feldobja a talpát.
– Sokan titeket is anonimnak neveznek.
A lány mosolygott, majd kacagni kezdett. Amikor befejezte előbb felállt, majd tett egy lépést és térdre ereszkedve Dénes fölé hajolt.
– Akik a kedvünkben akarnak járni, azok gésának neveznek minket.
– Ezt jó tudni – válaszolta Dénes és lehunyta a szemét. – Akkor tőlem ezt sosem fogod hallani.
– Tudod miért nincsenek férfi Asakák?
– Vannak tippjeim – vigyorgott gúnyosan Dénes.
Enikő előrenyúlt és belecsípett a férfi oldalába.
– Azokat feldughatod. A férfiak nem elég eltökéltek. Gyakrabban inognak meg éles helyzetekben.
Dénes újra kinyitotta a szemét. A lány arca már zavaróan közel volt hozzá.
– Szép elmélet. Már értem – mondta, miközben szájához emelte pipáját. A mozdulattal a lányt is messzebbre tolta.
Enikő várt egy ideig, majd megkérdezte:
– Mit értesz?
– Mit? Hát azt, hogy miért gondolják azt rólatok, hogy agymosottak vagytok.
A lány egy „hahh” hang kíséretében Dénes mellé feküdt és bámulni kezdte a plafont, majd oldalra fordította a fejét és megkérdezte.
– Na és miért gondolják?
– Miért is? Miért is? – ízlelgette a kérdést Dénes, miközben kikapcsolta, fertőtlenítette és komótosan elcsomagolta pipáját. Amikor végzett ő is oldalra fordította a fejét, az arcuk így egymás felé fordult.
– Szóval?
– Szóval ez egyszerű. Biztosan tudod.
– Talán igen… de ha így is lenne, jobb lenne tőled hallani – a végét már egészen halkan suttogta Enikő.
– Mert félnek tőletek.
– Ennyi? – súgta kérdését a lány.
– És mert nem ismernek benneteket.
Hosszan nézték egymást, mielőtt bárki megszólalt volna. Enikő törte meg a város ablakon át beszűrődő morajának monoton zaját.
– Te talán ismersz?
– Téged? – kérdezte Dénes mosolyogva.
– Igen, engem.
– Azt hiszem igen.
A lány elhúzta a száját.
– Mitől vagy ennyire magabiztos?
Dénes nevetve válaszolt.
– Sámán vagyok. Vannak adottságaim.
– Azt gondolom, de én nem hiszek a megérzésekben.
– Ez nem hit kérdése. Ami működik, az működik.
Enikő közelebb húzódott:
– És nálad mi működik?
– Szeretem az egyéniségeket és a gerinces gerinceseket.
– Ez nem túl konkrét – suttogta a lány egészen közelről.
– Sohasem hallottam még olyat, hogy egy Asaka figyelmeztet mielőtt lőni készül. Ez a rejtély pedig már önmagában is elég izgalmas. Tehát te csak Asakának adod ki magad vagy…
Enikő ajkai megakadályozták abban, hogy befejezze a mondatot.